Blog
A magyar kultúra napja 2010 évben
Kölcsey Ferenc 187 évvel ezelőtt 1823. január 22-én megajándékozott bennünket, egy költeménnyel, amit akkor még kevesen ismerhettek. Ez az ajándék úgy feküdt a magyar nemzeti kultúra mélyén, akár egy kagyló a tenger fenekén. 1848 örvénye azonban magasra emelte és láthatóvá tette, mi van a kagylóban: magyar kultúránk gyémántja, a Himnusz. >>>tovább>>>
2010. január 22.
Versenyképesség, technológiai transzfer
Rámutattam, hogy a Jászberényi Beszállítói Tudásközpont (JBTK) tervet Jászberény Város képviselőtestületnek többsége – korábbi álláspontját megváltoztatva – nem támogatja. A JBTK mint a pártok által kezdetben közösen támogatott projekt tehát elbukott, azonban a feladat, hogy az USA-val és Ázsiával szemben a versenyképesség, a kutatás- fejlesztés és a technológiai transzfer területén tapasztalható lemaradásunkat csökkentsük, hogy az ún. liszaboni célokat előmozdítsuk megmaradt. >>>tovább>>>
2009. november 22.
Hogyan lehet a Szent Erzsébet Kórházat veszteség nélkül, megfelelő színvonalon működtetni?
Az elmúlt hetekben több alkalommal fordultam Székely Tamás egészségügyi miniszterhez annak érdekében, hogy működjön közre a Szent Erzsébet Kórház negatív pénzügyi folyamatainak megállításában és egy kedvező irány kialakításában. >>>tovább>>>
2009. november 10.
42 évesen 42 kilómétert szeretnék lefutni - azaz egy Maratont
Így határoztam magamban a minap - kocogás közben. Fokozta jókedvemet, hogy ellenvélemény sem hangzott el a gondolatom nagyszerűségét illetően (igaz, még csak az első köröknél tartottam) ... sőt, elkezdtem gyártani az érveket, ki-mindenkinek használok a projekt megvalósításával - magamon kívül - a családomtól a kormányig. Ők mindnyájan, természetesen egy egészséges Gedei Józsefben érdekeltek - vélekedtem. >>>tovább>>>
2009. november 9.
GAZ-SÁG
Szabad prédává lehet a Huszárlaktanya?
Ezzel a címmel jelent meg 2009. júniusában a Kis-Város-Kép Jászberényben. A KVáK 24 oldalon, kizárólag a Jászberényi Beszállítói Tudásközpont (JBTK) ügyével foglalkozott. Szerintem valósághűen. Három helyi jobboldali önkormányzati képviselő, Szádvári, Baranyi és Sas - legutóbbi Jászkürtbeli nyilatkozata - szerint pedig nem. Hogy mi a valóság? Nos egy kis után-olvasással könnyen eldönthető! Akár a KVáK után-olvasásával is! >>>tovább>>>
2009. július 3.
Unus es Deus
Ez év június 10-én Jászberény város pedagógusnapi ünnepségén újra köszönthettem tanítóinkat, tanárainkat – tanítóimat, tanáraimat. Szerencsére az utóbbiak közül is ültek jó néhányan a közönség soraiban. És sajnos jó néhányan már nem. Néhányukat már csak képzeletben üdvözölhettem. Kedves tanítóim, kedves tanáraim! Szeretettel gondolok rátok, nem csak pedagógusnapon. Szeretettel, mert olyanok voltatok velem mint Eyszrich tanár úr Móra Ferenccel: „ölbe vittetek be az iskolába”! Köszönöm! Köszönöm nektek! Ki az az Eyszrich tanár úr? - Az alábbi novellából Ön is megtudhatja!
Móra Ferenc: Szeptemberi emlék
2009. június 14.
Jó estét kívánok! Tisztelettel köszöntöm Önöket a város napján!
Immár harmadik éve, hogy ezen a napon, itt a Déryné Művelődési központban, Jászberény Város Önkormányzatának képviselőtestülete ünnepélyes keretek között elismeri azokat a személyeket, akik a város érdekében kimagaslóan sokat tettek.
A képviselőtestület ebben az évben:
Dr. Suba Györgynek, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Elnökének díszpolgári címet adományoz,
Bathó Jánosnak, a Jászberényi Gazdák és Polgárok Köre örökös, tiszteletbeli elnökének pro urbe Jászberény emlékérmet adományoz,
Vajda Béláné nyugalmazott pedagógusnak közszolgálati életműdíjat adományoz,
Dr Ördög Lászlónak, a Szent Erzsébet Kórház Egészségügyi Szolgáltató Nonprofit Közhasznú Kft Krónikus Osztály osztályvezető főorvosának közszolgálati életműdíjat adományoz,
Szeleczki Jenőnének, Jászberény Város Polgármesteri Hivatal Ügyfélszolgálati Osztály Szociális Iroda főmunkatársának közszolgálati életműdíjat adományoz,
Tóth Tihamérnénak Jászberény Város Polgármesteri Hivatal Városüzemeltetési Iroda főmunkatársának közszolgálati életműdíjat adományoz,
Andrássyné Filkus Évának, a Gróf Apponyi Albert Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény pedagógusának közszolgálati nívódíjat adományoz,
Németh Zoltán igazgatóhelyettesnek, a Klapka György Szakközép és Szakiskola tanárának közszolgálati nívódíjat adományoz,
Sósné Guba Katalinnak, a Szent Erzsébet Kórház Egészségügyi Szolgáltató Nonprofit Közhasznú Kft pulmonológiai és allargológiai szakaszisztensének közszolgálati nívódíjat adományoz,
Czigány Anikónak, a Szent Erzsébet Kórház Egészségügyi Szolgáltató Nonprofit Közhasznú Kft megbízott ápolási igazgatójának közszolgálati nívódíjat adományoz,
Hunyadi Lászlónénak, Jászberény Város Polgármesteri Hivatal Ügyfélszolgálati Osztály Általános Igazgatási és Okmányiroda főmunkatársának közszolgálati nívódíjat adományoz.
Tisztelt Közönség!
Ma este, Jászberény Városa 11 nagyszerű embert köszönt és ünnepel.
Ma este, Jászberény Városa 11 nagyszerű ember előtt hajt fejet és megköszöni azt a sok évtizedes munkát, amelyet értünk, mindnyájunkért, városunk közösségéért végezetek.
Ma este Jászberény város történelemkönyvébe újabb 11 név kerül be, példaként állítva a jövő nemzedéke számára.
11 ember, 11 személyiség, 11 különféle életút. Mégis egy valami azonos bennük!
Dante az Isteni Színjáték elején arról vall, hogy az ember életútjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutott, és a kivezető utat nem lelé.
Faludy arról, hogy mentül többet tud, lát, ért az ember az élet annál értelmetlenebb.
Tocqueville szerint: „Minden ember, önmagába visszahúzódva, úgy viselkedik, mintha semmi köze sem lenne a többiek sorsához. Számára a gyermekei és jó barátai alkotják az emberi faj egészét. Ami a polgártársaival való kapcsolatát illeti, talán elvegyül köztük, de nem látja meg őket, megérinti, de nem érzi őket, csupán önmagában és önmaga számára létezik. És ha ilyen körülmények között a család fogalma még él is a tudatában, a társadalomé már nem.”
Igen. Azt hiszem, mi nagyon sokan, úgy az ember élet útjának felén, megállunk és feltesszük magunknak a kérdést: van-e értelme a küzdésnek, egyáltalán az életünknek, vagy minden hiábavaló?
Láthatjuk, hogy Dante, Faludy és Tocqueville is ezt tették, majd levonták a szomorú következtetést. Minden bizonnyal Önök, tisztelt kitüntetettek, Önök is feltették maguknak a kérdést, ám messzemenően más eredményre jutottak. Erről az eredményről tetteik beszélnek!
Önök mindahányan, szűkebb hazájuk a Jászság számára azonos választ adtak:
Önök – szemben Dante-val - a sötét erdőben meglelték a kivezető utat!
Önök – szemben Faludyval - rájöttek arra, hogy létüknek értelme van.
Önök – szemben Tocqyeville-vel – úgy viselkednek, hogy abból egyértelműen látszik, közük van a többiek sorsához. Gyermekeiken és jó barátaikon kívül mások is számíthatnak önzetlen segítségükre. Polgártársaikkal nem csak vegyülnek, de látják és érzik is őket. Tevékenységük korántsem öncélú, tetteikből egyértelműen kitűnik, közük van a többiek, a társadalom sorsához.
Önök, tisztelt kitüntetettek megtalálták a helyes utat. Látják és tudják, mi elsősorban emberek vagyunk, egyenlőek és gyarlóak a Teremtő előtt! És csak ezután, emberi minőségünk után vagyunk valamilyen felekezethez, nemzethez tartozóak! Önök munkájukkal igyekeztek és igyekeznek bennünket, valamenyiünket – megkülönböztetés nélkül – segíteni, gyógyítani, jobbá tenni!
Köszönjük!
2009. április 3.
A könyv
Talán akkor kezdődött, amikor nyolc éves korom tájékán „közeli” nagymamám (a „messzi” nagymamámmal nem összekeverendő), Gedei Istvánné, született Boros Erzsébet a kezembe nyomta Pósa Lajos, Gárdonyi Géza és írótársaik Árpád Népe című könyvét Magyarország ezer esztendős múltjából.
Nekem adta, pedig az öcsémet jobban szerette – mondták a családban. Viszonzásul, vagy még inkább dacból én meg a könyveket szerettem jobban a nagymamámnál. Egy ideig… aztán a könyvek jöttek, meg jöttek… és a kapcsolatunk is megváltozott. A nagymamám nagyon szeretett olvasni. Reggel, este, éjszaka, főként pedig délben, evés közben, a varrógépénél. Igen. Varrónő volt. A gép a parasztház konyhai kisablaka mellett volt, így az udvarról minden délben ugyanazt láttuk: a mama egyik kezében a kanál, a másikban a könyv. Mint egy bensőséges hangulatú Vermeer van Delft festmény, úgy beleívódott az olvasó nagymama az emlékezetembe. A mama sok könyvel bírt, amelyeket a spejz sublótjában tartott. Leginkább Mikszáth, Móricz, Gárdonyi, Hugo kötetek sorakoztak szépen egymás mellett, de inkább fölött, mert a mama egyre-másra vásárolta a könyveket a piacról. Hetente kétszer, kedden és pénteken oda járt a kis kézi kocsijával a leszedett málnát eladni – ebből jutott a könyvre is. A spejz a gyermekek elől elzárt titkos világ volt. A küszöbnél nem igen juthattunk tovább. Sokáig így volt. Aztán, egy nap a mama behívott. Sötétbe léptünk, ahol a „fény” volt. Mama könyvet adott nekem, aztán még egyet, s még egyet… A szűk városszél hirtelen nagyra nőtt. Hirtelen… ahogyan felnőtté váltunk.
Gergő fiam éppen a tatárjárást tanulta. Én vállaltam a kikérdezést. Ő sorolta, az évszámokat, a vezéreket, a királyokat és a csata kimenetelét: „Aztán amikor a király menekült és a lovát lenyilazták a tatárok, a vitézek saját lovaikat (életüket) ajánlották föl a király számára” – mondta Gergő. És valóban a tankönyvben ez állt. Egy hiteles történelmi pillanatkép?! – kérdeztem magamtól. Igen, én ezt már olvastam. Nem egyszer, hanem százszor! És újra levettem a polcról. Onnan, ahova hosszú évekkel ezelőtt tettem. „Vidd, vidd, mentsd meg a haza lobogóját!” – mondja Forgács András IV. Béla királynak, miközben boldogan ugrik le a lováról. – írja Sebők Zsigmond az Árpád Népében. Gyerekként számtalanszor elképzeltem a jelenetet, és csodáltam Andrást. És most újra itt van. A könyv a kezemben, András és a testvér, János hősiessége a képzeletemben. Vajon tényleg megtörtént? Megtörténhetett? Hamvas írja valahol: ha nagy a baj, közel a megmentő. Akkor (is) baj volt…
Talán akkor kezdődött, amikor nyolc éves korom tájékán a „közeli” nagymamám (a „messzi” nagymamámmal nem összekeverendő), Gedei Istvánné, született Boros Erzsébet a kezembe nyomta Pósa Lajos, Gárdonyi Géza és írótársaik Árpád Népe című könyvét Magyarország ezer esztendős múltjából. Akkor kezdődött, hogy büszke lettem: „Én magyar, vagyok – András népéhez tartozó.”<>/p>
A „közeli” nagymamám (a „messzi” nagymamámmal nem összekeverendő), Gedei Istvánné, született Boros Erzsébet, aki a kezembe nyomta Pósa Lajos, Gárdonyi Géza és írótársaik Árpád Népe című könyvét Magyarország ezer esztendős múltjából, nagyon szeretett olvasni. Reggel, este, éjszaka, főként pedig délben, evés közben, a varrógépénél…. Nagymamámat édesapám találta meg. Reggel. A kezében könyv volt. Úgy halt meg, ahogyan élt. A könyv Tőle van. Köszönöm Nagyi!
Unokád: József
Előszavam Baráth Károly: JÁSZBERÉNY című könyvéhez (ISBN 978-963-7113-25-3)
Kedves Olvasó!
Baráth Károly fotóművész kétszeresen is hiányt pótló munkáját tartja most a kezében. Hiányt pótol, mert bár sokszor és sokan fotózták városunkat, mégsem kapható a boltokban olyan képeskönyv, amely a harmadik évezred eleji "berényi arculatot" tárná elénk. Hiányt pótol azért is, mert kevés az olyan album, amely vitathatatlanná teszi jászberényieknek és nem jászberényieknek: a legcsodálatosabb hely a világon, szülőhelyünk, Jászberény.
Ahogyan haladunk az emberélet útján, úgy élünk egyre kevésbé a jelenben boldogan. A feladatokat egyre csak kapjuk és vállaljuk, hogy "több" legyen: költeni, venni. Mintha a "többtől" a boldogság is több lenne. Hajszoljuk a holnapot, a jövőt, s közben kicsúszik szorító markunkból a jelen öröme.
Ám Baráth Károly most örömöt varázsol nekünk. Kattint a gépével, és lám, csapdába ejti a jelent. Masinájával elfogja a múlandót, hogy az olvasó ámulva bámulja az időkeréken kifogó fortélyt: az örökké változatlan jelent a képeken. Mi pedig jászberényiek ott vagyunk benne, térben és időben, az elfogott pillanatokban. Érezhetjük az illatokat, hallhatjuk a hangokat, láthatjuk a színeket, miközben gyorsabban vesszük a levegőt, a szívünk erősen kalapál.
Igen. Nekünk, jászberényieknek ezek a képek mást is jelentenek - az életünket. Hiszen ezeken az utcákon rohantunk harsány gyermekként, ezeken a padokon kaptuk az első csókot szép szerelmünktől, hogy aztán templomainkban mondjuk ki az örökkön-örökkét, majd a fájdalmas búcsút szívünk egy darabjának.
Baráth Károly fotóművész képeskönyve nem egyszerűen csak a harmadik évezred eleji "berényi arculatot" és nem is csak a halandó berényi természetet fotózza halhatatlanná, ennél jóval többet tesz: bemutatja Önnek a legszebb várost, ahol születünk, szeretünk, élünk és halunk: mi jászberényiek!
Kedves Olvasó! Forgassa szeretettel a mi "baráthos", képes élettörténetünket!
A magyar kultúra napja
Ha egy ember megszületik, emberként való elismerésének kezdete, fogantatásának pillanata. Az ember számára megelőlegezzük ezt a státuszt, holott önállóan életképtelen. Ám ha egy kultúra megszületik, kultúraként való elismerésének kezdete nem fogantatásának pillanata. Még csak nem is a születésé! Sőt az elismerés nem is jön magától - mint egy embernél. Meg kell dolgozni érte! Éppen úgy, ahogyan megdolgoztak ezért elődeink a dél-franciaországi barlangok falánál, amikor bölényeket festettek oda, vagy Willendorfban, ahol - talán egy erotikus álom után – vénusz szobrot faragtak, vagy Jászberény és Jászfelsőszentgyörgy határában, az elejtett mamutok csontjait szabályos rendben elföldelők..
Nem tudjuk mikor, de az ember hozzáfogott – Dél-Franciaországban, Willendorfban, a Jászságban és még számos más helyen - hogy a természetet munkaeszközeivel átalakítsa. Látjuk, csodáljuk a nyomokat, a műalkotásokat és ennek alapján összerakjuk őseink életformáit, azaz kultúráját. Kutatjuk annak értelmét és célját azért is, hogy megleljük a magunkét.
Milyen volt és milyen ma a kultúrát alkotó ember? – teszi föl a kérdést Heller Ágnes.
„…cseppet sem rossz, illetve hol jó, hol rossz, s gyakorta mindkettő. Dolgozik, gyermeket szül, jókat és rosszakat egyaránt, vétkezik, bocsánatot kér, alkot, szeret és gyűlöl, szaporodik és betölti a földet. Hazát szerez és árul, féltékeny és önfeláldozó, törvényeket alkot, melyek elnyomnak és melyek egyenlősítenek. Háborút visel és békét köt, azaz él.”
Megvan benne a jóra való eredeti adottság és a rosszra való hajlam egyaránt – írja Kant. Az ember rendeltetése azonban, hogy valami felé haladjon, kötelessége, hogy jó legyen és hogy jobb legyen.
A görögök szerint a kultúrát alkotó ember tevékenysége - mint amilyen, Sas Istváné, Sárközy Tamásé, Nagy Nikoletté, Oláhné Molnár Annáé és Balog Jánosé – szülés a szépségben test és lélek szerint. Bizonyság ez arra, hogy a halandó természet igyekszik lehetőség szerint örökké megmaradni és halhatatlan lenni.
Hamvas Béla szerint a kultúrát alkotó ember - mint amilyen, Sas István, Sárközy Tamás, Nagy Nikolett, Oláhné Molnár Anna és Balog János – azt keresi, hogy önmagát az örökléten lemérve, a lét miként lehet igaz.
Úgy látom, hogy Ők mindnyájan tudják, igazi létünk abban van, amit alkottunk, és nem abban amit elpusztítottunk. Abban, ami megmarad, nem abban, ami múlandó.
Szerencsére nincsenek egyedül! A magyar kultúrára fogantatásától tele van tehetséges személyiségekkel. És ezt látja, tapasztalja, elismeri a világ – sokszor az egyik legjelentősebb kitüntetéssel, a Nobel díjjal.
Nyilvánvaló számunkra, hogy kultúránk gyökerei sokirányúak, hiszen sokrétegű hatás ért bennünket a honfoglalást megelőzően szállásterületeinken, keleten, és talán még több azt követően, itt a Kárpát-medencében, Európa közepén.
Hamvas Béla írja: „Egyetlen áldottabb, egyetlen nagyobb, egyetlen hűségesebb, igazabb, zengőbb, mélyebb történet sincs, mint az írott szóé. A szó a lét igazi szövege, az egész történet valódi tartalma és értelme és megfejtése.” A magyarság igazi írott története már európai és keresztény történet. Talán Szent Istvánnal kezdődik, amikor fiához Imre herceghez intelmeket írt, vagy akkor, amikor a Halotti Beszéd és az Ó magyar Mária siralom keletkezett.
Szűkebb hazánk a Jászság írott története ennél is későbbi. Tudjuk azt, hogy a betelepülést követően egy-két emberöltő alatt megtanultuk a magyar nyelvet, átvettük a magyar kultúrát, de megtartottuk a szabadságra épülő hagyományainkat, amelyek meghatározták magatartásunkat a következő évszázadokban. Igen, 1745-ben a példa nélkül álló redemptiónál is. És én úgy hiszem, ez ma is hat!
A Hunyadiak időszakára velünk, a Jászokkal együtt, a magyar kultúra a reneszánsz magaslataira került. A középkori magyar állam – mint Európa egyik meghatározó alakulata - képes és kész volt a kulturális továbblépésre. Hogy ez nem így történt, meggyőződésem szerint, elsősorban nem rajtunk múlt. Az ország szétszakítottsága, a végvári küzdelmek legyengítették a magyar államot és hátráltatták fejlődését. Elmondhatjuk, sokat kaptunk, de sokat is adtunk és tettünk Európáért, annak kultúrájáért.
Kedves Ünneplő Közönség!
Az évezredes magyar kultúra fogantatásának és születésének pillanatát nem ismerjük, ellenben pontosan tudjuk a magyar kultúra, a magyar nemzet újjászületése, fogantatásának pillanatát: 1823. január 22-e ez a pillanat, amikor Kölcsey Ferenc befejezi a Himnusz megírását. Azt hiszem, hogy a Himnusz úgy volt szükséges a magyar kultúra, a magyar nemzet újjászületéséhez, ahogyan a fogantatás szükséges az ember születéséhez. A Himnusz által megfogant reformkori magyar kultúra, a dualizmus személyiségei, a nyugatosok – vívódva „kompországgal” - kivívják a világ újabb és újabb elismerését hazánknak.
A legutóbbi rendszerváltástól, 1989-től minden évben megünnepeljük a magyar kultúra napját. Országszerte különböző rendezvények emlékeztetnek bennünket hagyományainkra, gyökereinkre és múltunkra. Alkalom ez arra, hogy elismerjük az elvégzett kiemelkedő munkát, de arra is, hogy végiggondoljuk a teendőket, kultúránk jelenét és jövőjét.
Jövőnket óvja Várszegi Asztrik, amikor a következőkre emlékezet: „Ne feledjük! Elsőként emberek vagyunk, egyenlőek és gyarlóak Isten előtt. Másodikként vagyunk keresztények szeretetben és megértésben Krisztusban. És csak harmadikként magyarok, de nem azért, hogy büszkélkedjünk vele, hanem azért, hogy elviseljük ezt a nehéz sorsot” Számomra, és azt hiszem még nagyon sokak számára ez a tétel erkölcsi imperatívusz. Leszögezi, hogy sokkal fontosabb emberi életünkben az, ami bennünket összeköt annál, mint ami elválaszt. Közös sorsot osztunk, legyünk keresztények, muszlimok, zsidók, vagy hinduk, magyarok, szlovákok, franciák vagy törökök, jászok, kunok, hajdúk, vagy „gyüttmentek”. Mi emberek egymás testvérei vagyunk, egyenlő jogokkal, kötelezettségekkel, szabadsággal. Magatartásunkat főként az egymás iránti szolidaritás, alázat, megértés, szeretet és igazságosság kell, hogy vezérelje. Ezen alapelvek a görög filozófiára, a római jogra és a kereszténységre épülő európai kultúra magjához tartoznak, amelynek mi magyarok szerves és elidegeníthetetlen részei vagyunk.
Értékeink arra köteleznek bennünket, hogy más kultúrákkal, civilizációkkal - ahol paradox módon hasonló erkölcsi parancsok léteznek - problémáinkat ne háborús eszközökkel, hanem párbeszéd útján rendezzük.
Tisztelt Ünneplő Közönség!
Helyénvaló a mai napon megköszönni Jászberény város kulturális életében feladatot vállaló intézmények és személyek nagyszerű munkáját. A sor – szerencsénkre – felsorolhatatlanul hosszú. Sokan vannak, akik a „nevezetes névtelenséget” önként vállalva, lelkesen helyi kulturális életünk önzetlen zászlóvivői. Nekik köszönhető, hogy a Jászság és fővárosának kulturális élete egyre színesebb és jóval gazdagabb a magyar városok többségénél.
Nekünk van olyan művelődési központunk, ahol az emberek egyszerre kettő helyett dolgoznak, szinte a nap 24 órájában. Nincs olyan feladat, amit be ne vállalnának, nincs olyan igény, amit ki ne elégítenének.
Nekünk van egy olyan állatkertünk, amit Európa jobban elismer, talán jobban is becsül, mint mi magunk. Hozzászoktattak bennünket ehhez a jóhoz. Azt hiszem, akkor ismernénk fel az igazi jelentőségét, ha bezárna. Ne kerüljön erre sor! Szerencsére az állatkert dolgozói nem adják fel és a Jászság közönsége ezért nagyon hálás.
Nekünk van egy szép városi könyvtárunk, szakavatott, hozzáértő munkatársakkal, az írott szó megőrzésére. Úgy látom jó döntés volt felújítani, hiszen egyre többen keresik fel őket. Küldetésük mással nem helyettesíthető.
Nekünk van egy Lehel Melody Sportegyesületünk, tele csinos és országos helyezéseket elért táncosokkal, olyan táncoktatókkal, akik a szakma csúcsát jelentik.
Nekünk van egy Jász Múzeumunk, ami az ország legrégebbi – számunkra pedig a legjobb – ilyen intézménye. A múzeumnak pedig van egy olyan Alapítványa, a Jász Múzeumért Alapítvány, amely nélkül nehezen boldogulna.
Nekünk jászberényieknek az elmúlt évben is voltak rendkívüli eredményeink. Baráth Károly fotóművész Jászberényről kiadott fotóalbuma, a Vechtai Baráti Kör kétnyelvű szakácskönyve, a Jászság Népi Együttesnek a Művészetek Palotájában és a Nemzeti Színházban való fellépése, a Hamza Múzeum és a könyvtár kiállítás-sorozata, a lovas hagyományőrzők felvonulásai, a fogathajtó versenyek, a Nemzeti Vágtán való eredményes részvétel, a reneszánsz hetek programjai, az állatkert nyílt napjai, a kyokushin karate sport jászberényi szervezetének nemzetközi edzőtáborára, és még hosszan sorolhatnám.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Jászberény Város Önkormányzata a 2009-ik évi költségvetését tervezi. Úgy látom, hogy nem lesz egy könnyű költségvetés. Mégis azt gondolom, hogy az identitásunkat, helyi kultúránkat művelő intézményeket és személyeket a helyi büdzsének fokozottabban kell támogatnia. Úgy érzem, hogy berényi képviselőtársaim többsége hasonlóan gondolkodik. Szeretném világossá tenni, hogy nagy szükség van az Önök munkájára, mert közös jövőnket nem az elvont globalizációs veszélyek, hanem közállapotaink, a mindennapi kultúra állapota veszélyeztetik.
A jászberényiek igénylik a Jászberényi Nyár rendezvénysorozatot, a Csángó Fesztivált. Remélem azt, hogy a Jászkürt (vagy ahogyan még többen ismerik a Lehel Kürt) újra bemutatkozhat a Nemzeti Vágtán, mint annak alapszimbóluma és újra szurkolhatunk majd egy jász lovasért. Itt kell üzennem Molnár Jánosnak: szorítunk érted János! Mielőbbi felépülést kívánunk neked!
Munkatársaimmal, hivatali kollégáimmal – akiknek kiváló munkáját itt és most is köszönöm - azon dolgozunk, hogy városunk kulturális életét bemutassuk ez év májusában, testvérvárosunkban, Conselvében a „magyar hét” rendezvényein. Lépéseket tettünk azért, hogy a Bormustrát a Coopstarral ősszel közösen rendezzük meg, hogy a házasulók Szent Iván éjjelén újra tűzet ugorhassanak a promenád környékén.í/p>
Szeretném Önöknek elmondani, hogy javaslatomra a Magyar Köztársaság Kormánya 2008 december végén 120 millió forintot utalt át önkormányzatunk számlájára a Jászság Népi Együttes Székházának felújítására, korszerűsítésére. Örömteli, hogy a bizottságok tárgyaltak erről és egyhangúlag támogatták a tervet.
Nagyon jó hír, hogy a város központjának, a promenádnak a Déryné Művelődési központ homlokzatának, a Zagyva Hídnak, a Fűrdő utcának a felújítására, egy zagyvaparti sétánynak a kiépítésére sok százmilliós forrást nyertünk az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében. Ugyanezen terv keretében jutottunk forráshoz szabadtéri színpadunk felújításához.
Az elmúlt évben megegyeztünk abban, mi helyi képviselők, hogy a Jász Múzeumnak - bár formailag nem városi intézmény - a költségvetésünkben külön soron kell szerepelnie. Bízom abban, hogy a megszorításokat követően az állatkert több anyagi segítséget kaphat működéséhez, hogy elismert zeneiskolánk és kórusaink is megfelelő költségvetési forráshoz juthatnak sikereik folytatásához, jó hírünk öregbítéséhez.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyar és benne a jász kultúra elődeinknek köszönhetően megfogant, megszületett és elismerést váltott ki világszerte. Az Önök munkáját dicséri, hogy ez az elismerés - hazán belül és azon kívül – az elmúlt években érzékelhetően növekedett. Én és a legtöbb jászberényi, ezen a napon Önök előtt hajtok fejet.
Köszönöm a figyelmüket!
Dr. Gedei József
FUTNI AKARNAK - NEM HÁBORÚZNI!
A barátom hívott, Gábor.
-Na ne ugrass! Hülyéskedsz!?
- Ha nem hiszed, kapcsold be a tévét.
És igaza volt. Szinte percenként ismételték a képsort, ahogyan két repülőgép becsapódik a World Trade Center tornyaiba. Döbbenet. Tehetetlenség. Félelem.
Az ezredfordulón még találgattuk, hogy milyen lesz „a szép új világ”. Nekem, rendszerint egy régi film „úszott be”, az 1900-as év szilveszteréről, a boldog békeidőkről, amikor az emberek hittek és bizakodtak. A tudomány egyre másra hozta a fantasztikusabbnál fantasztikusabb eredményeket. És az emberek elhitték… Hittek abban, hogy a tudomány és az emberi értelem csodákra lesz képes. Nem lesznek háborúk. Senki sem fog éhezni, fázni… Aztán jött, ami jött. Sohasem látott és tapasztalt világégések. A holokauszt. És amikor vége lett, újra megfogadták. Soha többé háborút.
És aztán leomlott a fal. Roger Waters énekelte ugyan, hogy a: „Németek megölik a zsidókat, a zsidók az arabokat, az arabok meg a túszokat … és a hírek erről szólnak.” – de az általános évezredvégi felszabadulásos hangulatban csak kevesen vették komolyan.
„Köszönjük magyarok!” – harsogták a németek, amikor szabadon mehettek innen, tovább nyugatra. Majd Magyarországot elsőként vették fel az Európa Tanácsba a régióból. Helmuth Kohl pedig 1994-re Magyarországot az EU-ba ígérte. Mi pedig vártuk a kánaánt – ahol már nekünk nem kell dolgozni, hiszen ezer éve védtük Európát. Legutóbb 1956-ban. Rászolgáltunk. Vagy nem!?
Aztán teltek- múltak az évek. És a rózsaszín köd oszlani kezdett. Egyre-másra kerekedtek nemzetközi konfliktusok. A közelben is. Szétlőttek ezeréves magyar falvakat, lemészároltak gyermekeket, nőket – tőlünk néhány száz kilóméterre, az ENSZ katonáinak aszisztálása mellett. Aztán újra ígérték – megvédik a határon túli magyarokat „mert a nemzetközi jog - meg az emberi jogok”. Na, ja. Nyugaton önrendelkezés, autónómia – keleten meg vajdasági atrocitások, szétszakított romániai magyarok, autonómia nélkül.
És minden kiábrándulás ellenére… reméltük, hittük más lesz ez a század. És hiába. Az égő tornyok a mi nemzedékünk számára is egyértelművé tették, a „szép új világ” még nem jön el. But Not yet…
Az Air Force I. az elnökkel a levegőben és nála a „táska”– harsogták a televíziós társaságok. Nem tudni hol. Háború? – találgatták az elemzők. És lent a tűzoltók…
Rá két évre odamehettem a „ground zero-hoz”. Akkorra már eltakarították a romokat, de a város még akkor is tele volt a „felejthetetlen tűzoltók” plakátjaival. A berényi lánglovagok tisztelgő ajándékát vittem a „10-es létrához”. Ők az elsők között értek oda – közel voltak.
A laktanya bejáratához helyezték el a vörös márvány oszlopot, és rá a 11 arcképet…. azokat, akikre örökké emlékezni fognak a new-yorkiak, és akik előtt fejet hajtottak a jászberényiek is. Oda tettem le a sapkát és a pólót… a jászberényi címerrel.
Ilyesfélék jártak az agyamban, ma. Merthogy az Egyesült Államokból olyan tűzoltó csapat is érkezett Budapestre, a 23. Nike Budapest Nemzetközi Félmaratonra, akik részt vettek a 2001-es World Trade Center elleni terrortámadás utáni mentésben.
Nem láttam őket. De láttam vagy 7000 mosolygós embert - közöttük rengeteg jászberényit - akik futni, sportolni, barátkozni érkeztek a ligetbe. Ott voltam, ott lehettem… érezhettem: ők bizonyosan NEM AKARNAK HÁBORÚT!
Gedei József
A küzdés maga.
Az ember időnként megáll, s megkérdi – „miért?” Aztán felépíti szép „racionális várát” s megy tovább. Csakhogy vannak dolgok, amelyek egyáltalán nem ésszerűsíthetőek. Vannak dolgok, amelyeket az ember nem fejből, inkább csak érzésből, még inkább szívből csinál. S nem keresi a választ….
2008. július 19-én, a Magyar Kyokushin Karate Szervezet (MKKSZ) jászberényi dan vizsgáján, sok ember megállt s néhányan megkérdezték - „miért?” Merthogy Furkó Kálmán shihan és Agócs Tibor shihan, szövetségi kapitány vezényletével olyat láthatott a jászberényi közönség, amilyenre tán még nem is volt példa városunkban.
Az esemény előtörténete hosszú. A főhős Agócs Tibor küzdelmét korábban kevesen értették és pártfogolták, sőt… Agócs szinte a semmiből újította meg a Kurta Sándor Sportcsarnokot, megalakította a Jászberényi Yakuzák Sportegyesületét, elnyerte a szövetségi kapitányi címet, hogy vezetésével a válogatott rögtön elérje az elmúlt 30 év legnagyobb sikerét a bulgáriai Plovdivban - a magyarok számára. Lényegében az agócsi sikerszéria alapozta meg a XXXI-ik Nyári Nemzetközi Edzőtábort Jászberényben, 2008. július 14-20 között, ahol 30-40-50 ellenfeles küzdelmeket is láthatott a jászsági közönség. Ahol emberek ütöttek keményen embereket úgy, hogy a kevésbé szerencsések kórházba kerültek. Néhányan hüledezve kérdeztek - miközben csodálták a küzdőket: „miért?” Hát persze. Végigpörgött mindenkiben a „racionális vár”: a cél a szellemi és testi állóképesség növelése, a kiválóság elismerése, a személyiség kiteljesedése és fejlesztése, a sportsiker … és így tovább, egészen George Mallory-ig, aki a miért mássza meg a Mont Everestet kérdésre így válaszolt: "Csak azért, mert ott van!" Malory nem racionalizált. De nekem Mallory-nál sem „esett le”. Nem esett le egészen addig, amíg az előző 46 karatéka után a 47-ik, a 48-ik, a 49-ik és az 50-ik sporttárs nem rontott neki másfél-másfél percben a nap hősének, a lábon már alig-alig álló, időnként a földre eső, kikre-zöldre vert Ábrahám Editnek.
A 47-ik, a 48-ik, a 49-ik és az 50-ik sporttárs (?) egészen brutális volt. Bosszút és revánst gyanítottam. Aztán az 50-ik után, sok száz torokból, egyszerre szakadt ki az üdvrivalgás. Ábrahám Edit megcsinálta! És akik akkor, az embergyűrűbe font hősnőről a pillantásukat a középponttól távolabb eső 47-ik, 48-ik, 49-ik és az 50-ik sporttársra vetették, nem láthattak mást csupán könnyes szemű férfiakat, és síró nőket. Egyikük rázkódott a zokogástól. Zavartan, nagyokat nyelve kotorásztam a zsebemben … és leesett. Semmi reváns, semmi bosszú, de még személyiségfejlesztés sem. Ez ami itt történt, az fejből nem érthető, inkább csak érzésből, még inkább szívből. Mert Ábrahám Edit szívből csinálta végig, a sporttársak pedig szívből sírtak, ahogyan a nézők, akik mindnyájan ott voltak vele, mert mindnyájan végigküzdötték, Ábrahám Edittel.
Akkor, ott mindenki egy volt… s nem volt más csak a küzdés maga.
Keresem, de nem találom a megfelelő szavakat
Keresem, de nem találom a megfelelő szavakat, hogy elmondjam Önöknek mit láttam, mit hallottam és mit éreztem itt Jászberényben a 18-ik Csángó Fesztivál rendezvényein, csütörtök estétől, egészen mostanáig,.
Felidézhetem ugyan a csütörtök estét, a Csík zenekar lemezbemutató koncertjét, a sokunkban lüktető „MOST MÚLIK PONTOSAN”, vagy a Csángó Himnusz dallamát – de nem találom a megfelelő szavakat, mert azt hallani kell, méghozzá sokszor.
Felidézhetem a táncosok finom, vagy éppen erőteljes mozdulatait, a gyönyörű viseleteket és a még-gyönyörűbb viselőit - de nem találom a megfelelő szavakat, mert azt látni kell, méghozzá sokszor.
Felidézhetem a három nap szívdobogtató érzéseit – de nem találom a megfelelő szavakat, mert azt érezni kell, méghozzá sokszor.
Nem találom a megfelelő szavakat – de teljesen bizonyos, hogy nem is kell, ugyanis Önök itt voltak az elmúlt években, itt vannak most, és itt lesznek jövőre is.
Önöknek nem kell mondani, mert hallják, látják és érzik a Csángó Fesztivált.
Az Önök egyre növekvő szeretete, lelkesedése a népzene, a néptánc a csángóföldi magyar kultúra iránt immár 18 éve töretlen. Ez a kulturális igény nyilvánul meg évről-évre Jászberényben, ezt becsülik és írígyelik hazán belül és azon túl, ez hozza ide a világ minden tájáról a nemzeti kisebbségek képviselőit.
A csángó fesztivál egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül bizonyítja: minden kultúra békében megfér egymás mellett legyen az indiai, skót, szerb, spanyol, török, csángó-magyar vagy jász-magyar, mert minden népnek elidegeníthetetlen joga, hogy a saját kultúráját megtartsa, gazdagítsa, s mindenek fölött szeresse.
Önök a három nap alatt újra, és félre-érthetetlenül kinyilvánították, akarják a Csángó Fesztivált. Ahogyan Csík János és Majorosi Marianna énekeli: „Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen …”
Jászberény Város Önkormányzata nevében szeretném köszönetemet és nagyrabecsülésemet kifejezni a jászberényieknek a magyar nemzeti kultúra, a jász- és csángó hagyományok melletti kiállásukért.
Szeretném megköszöni a fesztivált szervezők és támogatók munkáját és arra biztatni őket, hogy folytassák.
Köszönöm adófizető polgárainknak, hogy városunk költségvetésében évről-évre forrást biztosíthatunk a fesztiválnak.
A Csángó Fesztivál Kodály Zoltán szavával azt üzeni, hogy: „A kultúrát nem lehet megörökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újból és újból meg nem szerzi magának.”
Köszönöm Szűcs Gábornak, Kocsán Lászlónak a Jászság Népi Együttes valamennyi tagjának, a Viganó Alapfokú Művészetoktatási Intézmény tanítóinak és tanulóinak, hogy az elődök kultúráját nem engedik elpárologni.
Köszönöm a Folklór Kulturális Közalapítvány elnökének Dr. Kertész Ottónak és az alapítvány tisztviselőinek támogatói, rendezői munkáját.
Köszönöm a Folklórfesztiválok Magyarországi Szövetségének, személyesen Héra Évának, hogy fesztiválunkat értik, elismerik, és kiemelten támogatják.
Köszönöm a polgármesteri hivatal dolgozóinak, kollégáimnak, a Déryné Művelődési Központ vezetőjének, Sas Istvának és az Ő munkatársainak a fesztivál sikeres lebonyolításához nélkülözhetetlen háttérmunkáját.
A fesztivált Csík János és Majorosi Marianna felejthetetlen éneke nyitotta meg: „Ez a vonat, ha elindult hadd menjen” , emiatt a fesztivál zárása, sem lehet más, mint: „Ez a Csángó Fesztivál, ha elindult, hadd menjen.”
Barát László tanár Úr
Megfogtad a fülemet és behúztál a tanári elé. Megpofoztál. Mert véletlenül a lábadra léptem. Haragudtam és szidtalak, mert véletlen volt, s Te Tanár Úr meg sem kérdeztél – csak ütöttél. Mégsem ez maradt meg rólad. Mert észrevettél engem!
Te voltál az, aki a „hatodik osztályos kölköt, a városszélről” beválogattad a „Székely” focicsapatába! De hiába vártam az első meccset. Fejre álltam a „versenybicivel”, és mire magamhoz tértem, elúszott az álmom.
Aztán érted futottam a mezőn, a városi versenyen. Érted nyertem!
És időnként előveszem a képet. Nagyon magas, ősz, határozott férfi vagy, balon kabátban…, olyan, aki köré odagyűlnek…
1984-ben mentél el. A „norvég-magyart” nem bírtad ki. Tudod-e, hogy akkor nyertünk? Azóta nem nagyon, sőt egyre ritkábban.
Időnként eszembe jutsz! Amikor futok.
Tanár Úr nemrég az egyik újság ezt írta: „…a hagyományos csúcshódító futás mezőnyében az idén több politikus is ott volt. Gusztos Péter és Gedei József állította fel a "parlamenti alapcsúcsot", hiszen ők az elsők, akik képviselőként felfutottak Magyarország legmagasabb pontjára. A másfélezer indulót számláló mezőny tagjaként Mátrafüredről trappoltak fel Kékestetőre, az ország legmagasabb pontjának jelképéhez, az 1014 m magasan elhelyezett piros-fehér-zöld kőhöz, s ők is megkapták a Kékes Csúcsfutás célbaérőinek járó emlékérmet.”
Barát László Tanár Úr, érted is futottam - onnan a városszélről!
Még egyszer a Nemzeti Vágtáról!
”mert még egyszer, így nem fordulhat elő”. Mert - ha lesz - még egyszer nem maradhatunk ki. De legalábbis másként kell részt vennünk a második vágtán - ha lesz. És remélem, hogy lesz!
Geszti Péter a Nemzeti Vágta fő szervezője azzal keresett meg, hogy a huszár hagyományairól híres jászok, azaz Jászberény is nevezzen a Nemzeti Vágtára. Kértem jöjjön el Jászberénybe és mondja el képviselőtársaimnak pontosan miről is van szó. Ám úgy esett, hogy Geszti Pétert a képviselőtestület többsége meghallgatta, majd lelkesen és egyhangúlag Jászberény részvételéről biztosította a fő szervezőt. A megbeszélést követően kértem Gesztit néhány percet szánjon még ránk és nézzük meg a Jászok Kürtjét, ahol arra „bújtottam fel” őt, hogy fontolja meg a „Lehel Kürt” szerepeltetését a Nemzeti Vágtán.
Talán nem lepte meg a helyi politikában jártas embereket, hogy ezt követően a képviselőtestület - köztük azok is, akik Gesztinek ígértek - leszavazták a részvétel költségeit biztosító határozatot. Pironkodva hívtam Gesztit, aki időt kért s másnapra megszerezte a Szabad Földet szponzornak. Van-e lovasunk, és „zab a számára”? - szólt a következő kérdés. Persze mondtam könnyelműen, s ígértem néhány napon belülre a választ. A sportbizottság azonban csak a „zabravalóban” (köszönet érte!), de a lovasban már nem tudott segíteni. Minden bizonnyal ezért is kaptak szidást bőven az ellenkező helyi képviselőktől. Újabb bocsánatkérés, hívás Gesztinek: „sajnos nincs lovasunk” - mondtam. Ugye kitalálják a folytatást: Geszti lovast talált, méghozzá egy napon belül, mégpedig jászberényi lovast, Molnár János huszár hagyományőrző fiát, Leventét.
Így esett, hogy Molnár Leventéért százak szurkolhattak a Hősök terén, hogy a megnyitón ezrek hallhatták a Jászkürt hangját s mesélhették apák fiaiknak, ez a kürt még a legendás Lehel vezéré volt, s a kürtöt Jászberényben, a jászok fővárosában őrzik. (A Nemzeti Vágtáról szóló kiadvány rendkívül méltó módon mutatja be ereklyénket a Jász Kürtöt Bathó Edit tolmácsolásában).
Talán egyetért velem! Még egyszer, így nem fordulhat elő! ...mert, ha lesz vágta, azon Jászberénynek, saját jogán kell ott lennie! Mert azon a jász huszároknak ott kell lennie! Talán Molnár Jánosnak és fiának! Ők már bizonyítottak.
(Lásd a Nemzeti Vágta Honlapját: www.vagta.hu )
A teljes kiadvány itt található
Műfüves, nagyméretű labdarúgó pálya van Jászberényben! Elsőként a vidéki Magyarországon!
A labdarúgást szeretők örülnek és várják, hogy pályára léphessenek. Sokan és soká várták és várják már azt a napot. Sok százan, akik éveken át nyelték a port a salakon. Nyelték mert szeretik a focit. Nyelték mert szeretnek együtt lenni szombatonként, vagy akár hét közben. Meglapogatni egymás hátát - haver mi történt veled a héten? Nyelték a port, mert ezen a pályán, együtt nőttek fel. És most visszajárnak. Mert nem számít a por, ha visszajönnek, visszajöhetnek azok a kellemes emlékek, együtt a haverokkal.
A labdarúgást szeretők örülnek, mert újjászületett a "szentély", ahol az öregek elámítottak bennünket. Ahol annyi nagy siker született meg a jászberényi labdarúgásnak. Emlékeztek? NB1/B? - kérdezik egymástól. És sorolják a neveket. A mi, jászberényi aranycsapatunkat. Emlékeztek? Fenyvesire,Kongira, Pechára, Benkére, Tónira, Gagára, Csöpire, Börzére, Csámpira .... vagy az ifi bajnokokra ... sorolják hosszan.
Aztán előkerülnek azok a bajnokok, akik már nem jöhetnek ki a pályára. Mert elmentek. Túl korán. A barátok mindig túl korán mennek....Hiányoznak. Hiányoztok! Jó lenne ha Ti is itt lennétek velünk, együtt örülhetnénk - a műfüvön.
... dehát itt vagytok! Nagy Jancsi, Bősze Pali ... ezen a pályán, a műfüvön. Mindig,.... amikor játszuk a focit.
